pseudonomia

Utazásaim során előszeretettel látogatok meg szociális intézményeket. A bejegyzésben Ausztrália, és egyben a déli félteke egyetlen egészségügyileg felügyelt belövő központját mutatom be.

Elöljáróban azonban essék néhány szó a függőségről, mint betegségről.

Megközelítésemben a függőség egy neurológiai alapú betegség. Veleszületett rendellenesség, mely az ingerületátvivő anyagok alultermelését, egyes nézetek szerint a GABA (azaz gátló mechanizmus túlműködését) jelenti. A dopamin hiánya nem pusztán annyit jelent, hogy kevesebb örömet érez az ettől szenvedő, hanem levertséget, bizonytalanságot. Függők gyakran számolnak be arról, hogy már gyermekkorukban másnak, kívülállónak, gyakran szomorúnak érezték magukat. Így lehet, hogy felépüléssel foglalkozó szakemberek az alkoholizmust és a függőségeket hosszú éveken keresztül egy fizikai betegséghez hasonlították, mint például a diabétesz, a valóságban a függőség azonban sokkal inkább köthető egy olyan neurológiai megbetegedéshez, mint például a Tourette szindróma.

„A, csak mondj nemet frázis, valójában elrugaszkodott gondolkodás,” jelenti ki Nora Volkow , a […] függőséggel kapcsolatos neurobiológiai kutatások egyik úttörője az Egyesült Államokban. A függők agyán végzett szkennelési vizsgálatok során alapvető változásokat figyelt meg: a függők agyában jóval kevesebb dopamin-receptor található, szerinte ezáltal a függők képessége csökken az öröm átélésére. A függők szabad akaratért – döntéshozásért - felelős agyterületén, a frontális kortexben is alapvető változások következnek be, ezáltal a függőséget nem lehet pusztán akaraterővel leküzdeni. „A drogfüggőség agybetegség, ami megváltoztatja fizikailag is agy szerkezetét,” hangsúlyozza Volkow.” [1]

A Tourette szindrómát  évekkel ezelőtt ismerték fel, a normális beszélgetés közepette előforduló nem szándékos, megmagyarázhatatlan (esetenként átkozódó) verbális kirohanások kapcsán. Ma már tudjuk, hogy a szindróma egy sokkal átfogóbb betegség, mely emberek millióit érinti. Ez megnyilvánulhat egy erőteljesen villogó szempárban, szájrángásban, spontán gesztikulációban. A függő, aki egyszer csak felhívja a dealerét , vagy az alkoholista, akinek autója magától hajt a kocsma elé, egy olyan ellenőrizhetetlen neurológiai kényszer alatt cselekszik, mint a Tourette szindrómás. Bár a Tourette-től, vagy függőségtől szenvedők tudnak átmeneti kontrollt gyakorolni, az idegrendszeri impulzus elkerülhetetlenül legyőzi őket. Ezek után nem nehéz belátnunk, hogy az akaraterő itt nem játszik szerepet. A "meg tudna változni, ha akarna", egy komoly félreértése a függőség dinamikájának. A helyzet az, hogy egy aktív függő hosszú távon nem tud változtatni, még ha akarná sem! A betegség hosszú távon rögeszmés-kényszeres viselkedésformákban nyilvánul meg.

„Újradefiniálta a függőség fogalmát az Amerikai Addiktológiai Társaság (The American Society of Addiction Medicine, ASAM): e szerint a függőség krónikus agyi rendellenesség, nem egyszerű viselkedési probléma. […] -- A bejelentés tulajdonképpen nem meglepő. Már a nyolcvanas években felmerült a kérdés, hogy a függőség mennyiben viselkedési és mennyiben agyi rendellenesség. Az agykutatás az elmúlt évtizedekben fantasztikusan lendületesen fejlődött, a képalkotó eljárások terén és ezek segítségével az agyi folyamatok megismerése területén is óriási haladás történt. Ráadásul jelenleg a tudományos életben van egy olyan általános tendencia is, hogy a természettudományi eredményeket jobban elismerik, erősebb tudományos eredményeknek tartják őket, mint a pszichológiai kutatások - természetüknél fogva - időnként nehezebben megfogható eredményeit - mondja Demetrovics Zsolt addiktológus, pszichológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Pszichológiai Intézetének intézetigazgatója.” [2]

Ha betegségről beszélünk, akkor ennek vannak tünetei is. Az illegális szerhasználók például, hazudnak, lopnak, csalnak. Csaknem bármit hajlandóak megtenni az „anyagért”. A fiúkból jellemzően tolvaj lesz, a lányok gyakran prostituálják magukat. A megszállottság felülírja a józan ész döntéseit. Ezen megszállottság közepette elkövetett őrültségek következményeit hivatottak enyhíteni az ártalomcsökkentő programok.

1. Az ártalomcsökkentés a morális/büntetőjogi, illetve a betegségmodell közegészségügyi alternatívája a droghasználat és a drogaddikció tekintetében.
2. Az ártalomcsökkentés elismeri az absztinenciát mint végső célt a droghasználók kezelésében, de elfogadja azokat az alternatívákat, melyek a droghasználathoz kapcsolódó ártalmakat csökkentik.
3. Az ártalomcsökkentés "filozófiája" alulról fölfelé, a gyakorlati szakemberek felől indult el, és nem felülről, a politikacsinálók részéről, innen adódik a "felhasználóbarát" megközelítés, valamint az ún. alacsony küszöbű, könnyen elérhető programok iránti elkötelezettség.
4. Az alacsony küszöbű szolgáltatások preferálása a magas küszöbűek mellett. Az "alacsony küszöb" azt jelenti, hogy a jelentkező kliensekkel szemben nem támasztják az absztinenciavállalás követelményét, a szolgáltatás geográfiai elhelyezkedésében (közel a droghasználó populációkhoz), nyitva tartásában is könnyen hozzáférhető, nem igényel beutalást, ingyenes, és sokszor az anonimitás lehetőségét is biztosítja.
5. A "szenvedélyes" pragmatizmusra épül a moralizáló idealizmus helyett. Ez megmutatkozik a stigmatizációt kerülő fogalomhasználatban is, nem "drogfogyasztásról", hanem "ártalmas droghasználatról" beszél, nem droghasználó betegekről vagy kliensekről, hanem a szolgáltatás "használóiról".

Sydney Medically Supervised Injecting Centre (MSIC)

Az intézmény 2001 májusában nyitotta meg kapuit, kísérleti jelleggel. Helyszínt feltétlenül a Kings Cross közelében választottak, ez ugyanis Sydney vörös lámpás negyede. A városban ezen a környéken volt a legmagasabb a nyilvános droghasználat, illetve a túladagolások száma. A program végül is, egy korábban bowling bárként üzemelő helységben telepedett meg a Darlinghurst Road 66 alatt.

A portál egyszerű, szinte semmit mondó, csak egy kis tábla hirdeti, mi is található itt valójában. A kliensek az érkezéstől kezdve egy irányban haladnak. A bejárat a főutcára néz, míg a kijárat egy egészen kis mellékutcára nyílik, az épület háta mögött.

Az első állomás a váró, és állapot felmérő helység. Itt kerül megállapításra, hogy a kliens
- elmúlt-e 18 éves
- szerepel-e a nyilvántartásban
- nem terhes-e
- nincs-e vele kiskorú gyermek
- nincsen-e túladagolva
A program anoním, ezután csak néhány kérdésre kell válaszolnia, melyek a droghasználati szokásaira, életkorára, a használni kívánt drogra vonatkoznak. Amennyiben a munkatársak mindent rendben találtak, egy ajtón keresztül lép a következő helységbe a kliens.

A második állomás a belövő helység. Ez gyakorlatilag egy egészségügyi környezet, ahol minimum két képzett munkatárs teljesít szolgálatot. Egyikük minden esetben diplomás ápoló. A helységben nyolc nyitott boksz található, melyekbe akár ketten is be tudnak ülni, viszont folyamatos megfigyelés alatt tarthatóak. A klienseknek biztosítják a steril eszközöket.

Van azonban néhány szabály, amit be kell tartaniuk.
- Az érkezés után kötelező a kézmosás
- Ugyan ülhetnek ketten egy bokszban, de nem szúrhatnak egymásnak
- Tilos nyakba szúrni
- A személyzet nem nyújt segítséget a szúráshoz
A helységben szinte lépten-nyomon találhatóak a fertőző hulladék gyűjtésére szolgáló edények. Túladagolás esetén a kliens azonnal egy újraélesztő szobába kerül.

Harmadik állomás egy pihenő, megfigyelő helység. Itt van alkalmuk a klienseknek egyéb szociális ügyeik intézésére. Díjmentes telefonvonal, és szociális munkás áll rendelkezésükre. Főleg a heroin használókra jellemző, hogy a szer vétele után el-el alszanak, viszont ők sem maradnak sokáig, mivel az intézmény területén tilos a dohányzás. Ahogyan azt korábban már említettem, a kijárat a háztömb mögötti kis utcára nyílik, így a kliensek, mondhatni feltűnés nélkül tudnak távozni. Ugyanakkor ez az ajtó alkalmas arra, hogy nagyobb problémák esetén mentőautó is meg tudja közelíteni az intézményt.

- Az elmúlt évtizedben az intézmény több mint 12.600 klienst regisztrált.
- 4,400 alkalommal avatkoztak közbe túladagolások nyomán, egyetlen alkalom sem volt halálos kimenetelű.
- A környék utcáin eldobált, és begyűjtött fecskendők száma a felére csökkent.
- 80%-al csökkent a Kings Cross környékére riasztott mentők száma.
- Dokumentáltan bizonyítható, hogy a környékbeli intravénás használók nagy része regisztrált az intézményben, különös tekintettel azokra, akik a legnagyobb veszélynek vannak kitéve.
- Több mint 9,500 egyéni beszélgetést folytattak le a munkatársak, ezek nagy része a leálláshoz szükséges esetleges kezelésről szólt. A kliensek körülbelül 40%-a korábban egyáltalán nem állt kapcsolatban a leállást segítő intézményekkel.

[1] Szekér Szimonetta: A függőség inkább biológiai, mint lelki eredetű betegség az új kutatások szerint, http://www.origo.hu/egeszseg/20110830-ujradefinialtak-a-fuggoseg-fogalmat-addikcio-dohanyzas-alkohol.html  2011. 08. 30
[2] Miért nem működik a „mondj nemet”? http://drogriporter.hu/volkow 2012. 05. 15

A nevem Fekete Balázs. 1969-ben születtem, Budapesten.

Másfél éves voltam, amikor elváltak a szüleim. Aztán édesanyám újra férjhez ment. A tudatomra ébredésemnél már a nevelőapám volt mellettünk, őt szólítottuk apunak, az apámat pedig csak becenéven. Kéthetente hétvégén jött értünk. Ilyenkor öcsémmel együtt a nagyanyámnál zsilipeltettek bennünket, hogy a két ’apuka’ ne találkozzon.
6-7 évesek lehettünk, amikor anyám elvált a nevelőapámtól is. 8 éves koromban újra hozzáment az édesapámhoz, ekkor elmentünk külföldre, ahol 5 évig éltünk. 14 évesen jöttem vissza, addig magántanuló voltam. A középiskolát már itthon kezdtem el, gimibe jártam és azt hiszem, hogy ott kezdődött el. Már inkább a bukott srácokhoz vonzódtam, iskola után elmentem piálni. Nem tudtam beilleszkedni. Én voltam az, aki cigarettázott a vécében és iskolai rendezvényekre részegen érkezett. Volt olyan osztálytársam, akinek egy év után sem tudtam a nevét. Az italozással kezdődött minden. Rohadt gátlásos voltam, és félős. Azt láttam magam körül, hogy vannak srácok, akik vagányok, felszabadultak, van csajuk és én is ilyen akartam lenni, de magamtól nem ment. A piával tudtam felszabadult lenni. Egyre rendszeresebbé vált az italozás, a középiskolából kimaradtam. Otthon a szüleimmel nem nagyon találtam a hangot, nem tudtam velük beszélgetni, függetlenül attól, hogy megadtak mindent. Egyszerűen nem alakult ki köztünk nexus. Azt gondoltam, hogy engem úgysem értenek meg, ezért nem is mondtam semmit.
Aztán az italozáson, a rock zenén keresztül kerültem olyan társaságba, ahol jelen volt a drog. Egy darabig ellenálltam, meg voltam elégedve azzal, hogy italozom, de a kíváncsiság belevitt abba, hogy kipróbáljak különböző drogokat. Elkezdtem mákteázni. Körülbelül 19 éves voltam.

Azt hiszem későn, az első kapcsolatom 20 éves koromban volt. Borzasztóan vágytam arra, hogy végre legyen egy lány, akivel összejöhetek, de gyáva voltam megszólítani lányokat. Én voltam az, aki koncerteken, bulikon részeg, be van állva és csorog a nyála, szóval valószínűleg nem is sugároztam azt a benyomást.., nem voltam vonzó a nők számára. Aztán egyszer csak jött egy lány, nagyon szerelmes lettem, aztán szakítottunk, az nagyon nagy csalódás volt… öngyilkossági kísérlet.

Ezután megismerkedtem egy másik lánnyal, akkor 21 éves voltam, bár teázgattam, speedeztem, azt gondoltam, hogy na most! Már fiatal korom óta vágyam volt az, hogy mivel engem otthon nem értettek meg, legalábbis én ezt gondoltam,  szóval hogy fiatal szülő szeretnék lenni. Másképp szeretném csinálni a gyerekemmel. Nagy vágyam volt a gyerek, a család. Mondtam is ennek a lánynak, hogy én már kábítószerezgettem, meg ittam eleget és családot szeretnék, mire ő mondta, hogy milyen kár, mert ő most húzna bele ezekbe a dolgokba. Ezzel nem akarom hárítani a felelősséget, mert ez az egy mondat nekem elég volt arra, hogy jó, akkor csináljuk! Akkoriban könnyű volt hozzájutni heroinhoz, hát elkezdtünk heroinozni. Ez a 90-es évek elején volt, 91-ben. A heroin 3-4 év alatt kifutotta magát. Nem is tudtam róla semmit, se olvasni nem olvastam róla, se a tv-ben nem láttam arról figyelmeztető műsort, hogy ez függőséget okoz, meg mi az, hogy függőség. Rohadtul megijedtem amikor rájöttem arra, hogy rosszul vagyok akkor, ha nem használok. Először körzeti orvoshoz mentünk, aki Andaxint írt fel és ezzel megindult egy szenvedés, az a szenvedés, hogy hogyan hagyjuk abba. Ketten voltunk. Elkeveredtünk a Lipótmezőre. A Csernus akkor kezdett praktizálni és az akkori barátnőm volt a második drogos betege. Azt gondoltuk, hogy mi majd ketten befekszünk, és majd ketten leállunk, ami persze nem volt megoldható. Az volt a javaslat, hogy először az egyik, aztán a másik, amibe bele is mentünk. Aztán a történet vége az lett, hogy felváltva kezdtünk el kórházakba járni, mert az egyikünk kint volt, az anyagozott, a másikunk kórházban, majd cseréltünk. Aki kijött, az visszaesett egy pillanat alatt. ’95-re világossá vált, hogy ez így, párban nem fog menni. Iszonyatosan sok neheztelésünk gyűlt össze egymással kapcsolatban. Megmérgezte a kapcsolatunkat ez az egész szar. Szakítottunk. Annak ellenére, hogy én ezt a lányt nagyon szerettem. Meg szeretem a mai napig is. Kapcsolatban vagyunk, hála Istennek ő is jól van!
Világossá vált, hogy ráálltam az anyagra. Eladtam az összes könyvemet, összes lemezemet, elkezdtem lopni. Ettől is rohadtul féltem minden alkalommal. Betörni vagy rabolni sohasem mertem. Tehát teher volt anyagozni!

Először ’96-ban mentem rehabra, Ráckeresztúrra. Ráckeresztúr egy kellemes tapasztalás volt, ott jól éreztem magam. 1 évig voltam ott. Amíg kontrollált környezetben voltam, nem használtam, de ha kimenőkre mentem vagy amint egy kiskapu nyílt arra, hogy lehet következmények nélkül inni vagy drogozni, én azt megléptem. Ennek az évnek, a terápiának az lett a vége, hogy vásárolt Újpesten egy lakást az Otthon (ma úgy mondják félutas ház) ahova beköltöztük, de már a második nap főztük a teát. A lényeg az, hogy lehúztam egy évet úgy, hogy amíg a négy fal között voltam nem anyagoztam, de igazából nem történt bennem semmi változás, és ugyanott folytattam, ahol abbahagytam.
Ezután még két évig teáztam, már nem heroinoztam, vagy csak nagyon ritkán. Elmentem drogambulanciára, ott Depridolt kaptam, amit hol beszedtem, hol eladtam. Akkor már 2 év alatt bekövetkezett az, ami előtte 4 év alatt, hogy egy iszonyú teher volt a cuccozás és teljesen kilátástalan. Nekem az anyám a nagy megmentőm, s bár fiatalkoromtól külön laktam, már megint hozzájuk kellett költöznöm, utáltam az egész helyzetet, de képtelen voltam szabadulni.
És akkor megint rehab, ’99-ben. Ekkorra már többet tudtam a rehabilitációs otthonokról. Komlóra szerettem volna menni, de már nem is tudom, talán ott várólista volt, vagy többször vissza kellett volna menni, és azt már macerásnak tartottam. Valószínűleg az volt bennem, hogy ott mindenki csak rám vár, és ha ez meg nem így van, akkor menjenek a p…ba. Deszkre mentem, de azt már nem tudom, hogy miért pont Deszket céloztam meg. Ott valami történik, azt hallottam. Lemenetem Szegedre de a felvételi beszélgetésen is úgy be voltam állva, hogy beszélgetés közben elaludtam. Bekerültem egy pszichiátriára Szegeden, ott lehúztam egy pár hetet és aztán mivel volt egy lány, akivel együtt anyagozgattam pont akkor Deszken, nem oda vittek, hanem akkor nyílt Nagyszénáson egy új terápiás otthon, ahová ők exportálták a saját terápiájukat. Így kerültem Nagyszénásra. Nagyszénáson lehúztam 8 hónapot. Ott már valami történt bennem. Ott már folyt valamiféle terápia, szó volt arról, hogy velem van a probléma és nem a droggal, szó volt arról, hogy tudok-e őszinte lenni magamhoz, valamilyen szinten konfrontáltak, szembesítettek magammal. Szó volt arról, hogy mi az én részem ebben az egész történetben és nem feltétlenül a szüleimé, akiket mindig okoltam. Nem a világ a szar, hanem én is részese vagyok annak, amit kavartam magamnak. Ez felkeltette az érdeklődésemet. Mert ugye én meg voltam győződve arról, hogy ópiumfüggő vagyok és ez az én betegségem. Sajnos azonban elkövettem azt a hibát, hogy összekavarodtam egy lánnyal és nem tudtam magamra figyelni. Azt vettem észre, hogy a csoportokon már befolyásol, hogy ő mit mond, kire néz, mit csinál. Egy őrület volt az egész és inkább szexuális vonzalom, birtoklási vágy, mintsem szerelem vagy szeretet volt e mögött.
Megkerestem levélben korábbi ráckeresztúri mentoromat azzal, hogy szükségem volna arra, hogy legalább egy évet terápiában töltsek, nyolc hónap után nem szeretnék hazamenni, van-e lehetőségem arra, hogy visszamenjek Keresztúrra? Rendesek voltak, átvettek. Azt mondanom sem kell, hogy amíg Nagyszénásról átértem Ráckeresztúrra, nagyon csúnyán beszakítottam. A 2000-es szilvesztert Keresztúron töltöttem. Sok elképzelésem volt fiatalkoromban arról, hogy mi lesz majd 2000-ben, ehhez képest egy intézetben töltöttem az újév első napját.

Lehúztam még négy hónapot, aztán elkezdtem dolgozni és megálltam: se nem teáztam, se nem nyalcsiztam, viszont inni ittam. Ettől függetlenül valahogy elkezdett működni az életem. Tervem volt az, hogy bútorkészítéssel, asztaloskodással szeretnék foglalkozni és erre szisztematikusan rá is álltam. Egy évig dolgoztam asztalosműhelyben, utána pedig elindítottam egy saját vállalkozást. Mindezt úgy, hogy minden este megittam 2-3 üveg bort és rohadtul sajnáltam magam.

Elindult a vállalkozás de elképesztően terhes volt a másnaposság, ezért lecseréltem az italozást a spanglira. Azelőtt soha nem szívtam, de akkor kitaláltam azt, hogy jó, én nem iszok, hanem elkezdek szívni. Működtek a dolgok. Azt csináltam, hogy napközben dolgoztam, nem volt soha a zsebemben, viszont mikor hazamentem, a pisilés és kézmosás előtt az első az volt, hogy tekertem magamnak. Annyit szívtam, hogy minél jobban ne gondoljak semmire, csak bámuljam a tv-t. Szóval kilőttem magam, amennyire csak tudtam.  Másnap nem voltam másnapos, nem voltam büdös, mikor mentem dolgozni és működtek a dolgok. Egyre több munkánk volt, egyre több pénzünk volt, egyre jobb munkáink voltak, már tudtunk foglalkoztatni is valakit, tehát fejlődött a dolog szépen, lassacskán. Ez kb. 3 évig tartott. 2003 környékén egyszer azt gondoltam, hogy szép nyári nap, a zsebem tele pénzzel, jó előre vannak megrendelések, miért ne legyen még szebb ez a nyári nap? Felhívtam régi ismerőseimet, hogy nincs-e egy kis cuccuk? Nem heroinjuk volt, hanem metadonjuk. Ugyanaz a jó, régi, kellemes érzés, zsibbadás. Viszont féltem, hogy másnap mi fog történni? Megvonásom lesz, nem fogok tudni aludni. Nem tudtam, hogy mi lesz 3-4 év szermentesség után. A  durva az az volt, hogy nem történt semmi! Felébredtem, elmentem dolgozni, másnap sem történt semmi, tudtam aludni. Azt gondoltam, hogy tudom kezelni ezt a kérdést és mivel én annyira ügyes vagyok, jó vagyok, jól mennek a dolgaim, megérdemlem azt, hogy hetente egyszer jól beálljak. Ez így ment is rövid ideig. A heti egyből heti kettő lett, aztán heti három. Ahogy a könyvekben le van írva. Tényleg! Elkezdtem megint hazudozni. Egy darabig vásároltam a metadont, mert azt gondoltam, hogy én nem vagyok függő. Most ez így van, és van rá pénzem, de abba fogom hagyni és nem megyek el az ambulanciára, nem veszek részt a metadon – programban. Aztán beadtam a derekam. Az utolsó 2 évben, bár dolgoztam mellette, folyamatosan metadonoztam. Össze-vissza hazudoztam a környezetemnek. Mennem kellett metadonért, ilyenkor ki kellett találnom, hogy mit hazudjak, hova is megyek. Nem emlékeztem már semmire, nem emlékeztem arra, hogy előző nap egy szekrényre fölraktuk-e az ajtókat vagy nem. Mivel sok pénzem volt, elkezdtem kokainozni is. Gyakorlatilag, amit kerestünk pénzt, azt elkábítószereztem.
Volt bőven kábítószer, a metadont ingyen kaptam, azt gondoltam, ha akarom, ez így mehet életem végéig. Úgy tűnt működtek a dolgok, mégis elkezdtem szétesni.
Egy barátommal csináltuk együtt ezt a vállalkozást, persze én azt hittem, hogy nem látja rajtam, de nyilvánvaló volt, hogy szét vagyok esve, mint az állat. Mentünk valahová autóval – mindenhova autóval jártam, életveszély volt, amit műveltem, mert volt, hogy valahol az út mellett ébredtem, de hogyan kerültem oda, azt nem tudtam. Szóval a barátom ott ült mellettem, én meg arra eszméltem, hogy ordít: Balázs, Balázs b. meg mit csinálsz?! Mentünk egy szerpentines úton és hajtottam bele az árokba. Kvázi az ő életét is veszélyeztettem. Na, elég volt – mondta – fejezzük be! Itt a vége. Igaza is volt!

Teljesen használhatatlanná váltam. Persze még ezek után is őt okoltam, hogy milyen hülye és különben is, én mekkora fej vagyok. Egy percet sem dolgoztam utána. Még egy fél évig feküdtem otthon, ettem a metadont, meg Rivotrilt írattam fel magamnak, mert nem volt elég. A lényeg az volt, hogy kiüssem magam, csorogjon a nyálam. Fél év után egy reggel arra ébredtem, hogy az akkori barátnőm ott áll az ágyam mellett és mondja, hogy most már menj el rehabra! Én meg mondtam neki, hogy jó, elmegyek.
Onnantól ezt komolyan is gondoltam. Felhívtam egy barátomat, aki történetesen Kovácsszénáján a rehabon dolgozik, ő is volt szenvedélybeteg, és onnantól rábíztam magam. Amit ő mondott, hogy hova menjek, mit csináljak, csináltam mindent.
Döbbenetes élmény volt nyolc év után újra egy rohadt büdös, összeszart pszichiátrián feküdni. Már nem huszonévesen, hanem 2007-ben 38 évesen. Elkeserítő volt. Valahogy megadtam magamat. Akárhogyan kapálózom, úgy is szarul leszek, úgysem fogok tudni aludni egy jó darabig. Most ez van. Két hétig voltam kórházban, detoxikáción. Utána lementem Kovácsszénájára, ahol összesen négy hónapot töltöttem, de rengeteget tanultam. Feljöttem az első kimenőmre és nem mentem vissza többet.

Azóta józan vagyok! A józanságomról annyit, hogy amit csak lehetett, megváltoztattam. Új helyre költöztem, egy fillért nem fogadok el senkitől, saját lábamon állok. Szakítottam az akkori barátnőmmel, új helyre mentem dolgozni. Függő vagyok ezért rendszeresen dolgozom kell magamon, hogy józan tudjak maradni, nem négy fal között, meg zárt intézetben, hanem itt kint a világban.